Tudatformák

Gaál Mariann és a MU Terminál: Vritti

Föld, nő, termékenység – filmen, fotón, táncban. Gaál Mariann és a MU Terminál közös bemutatója, a Vritti több művészeti ágat magában hordozó performansz. Formanyelvével a Terminál szellemiségébe illeszkedik.

Sárosi Emőke | 13. 11. 25.

Művészek az alkotásért – ekképp dekódolható az est filozófiája. Fotós (Kecskeméti Dávid), filmes-rendező, (Gaál Mariann), koreográfus (Fejes Ádám), dramaturg (Gergye Krisztián), formatervező (Sebestyén Ferenc) és a táncosok (Asztalos Dóra, Barabás Anita, Hoffmann Adrienn) közös tudata keres új perspektívát a vizuális művészet és a színpadi tánc között. A kutatás eredménye a Vritti (szanszkritül tudatformát jelent), amelynek feladata a tárgyak megmutatása. Így lesz művészeti alkotás a fából készült keretek sokasága, a színpadon szétszórt termőföld és a háttérfilm.

A rendező narrációjával kezdődik a három etapos est. Az első részben a Bolero taktusai lüktetnek visszatérően és a színpadot két oldalról fogja közre a nézőtér. A kifutószerű tánctér funkciója kimerül abban, hogy a formatervezők designja és az élő háttérvetítésért felelős csapat elvonja a nézői figyelmet a végtelen lassú mozdulatokra épülő monoton mozgásfolyamról. Az izmok tánca Hoffmann Adrienn művészi alázatát tükrözi, mert a koreográfia ellen dolgozik a négyfős team vetítése, amely az iskolai írásvetítő technikáját alkalmazza: különböző textúrájú, hajtogatott, vágott papírlapok szerkezetét felnagyítva vetítik ki projektorral. Az így látható élek a cellulóz labirintusát adják, amelybe pontosan illeszkedik a lassú, szögletes mozgású, összesarazott, zombi-földanya ébredése. A vonalak és a szögletek vizualitását erősítik a tánctérben elhelyezett fakeretek. A mozgatható zsanéroknak és merevítő drótnak köszönhetően a fa paralelogrammák flexibilisek, két irányba mozgathatók. A földön fekvő keretekben jelenlévő másik két táncos tetszhalott karaktere – feléledésüket követően – a színpad női energiáit erősíti. Itt akasztja meg az estét a váratlan szünet.

Az est második etapja a fotókiállítás, amely a koreográfiából kiragadott mozdulatok, alakok áttűnéseinek rögzített pillanatképeit mutatja. Vizualitása keretek közé szorítva a performansz része.

A finis dinamizmusában a szünet alatt átépített (a fakeretek eltűnnek, a körívben kiszórt termőföld kap hangsúlyt), klasszikus színházi, frontális nézőtéri elrendezés is szerepet játszik, hiszen a nézői fókusz így irányíthatóbb. Azaz csak lenne, azonban a háttér táncfilmje hangsúlyosabbá válik az élő színházi mozgásoknál. A fehér függöny elé fentről belógatott – térben elcsúsztatott – fehér négyzeteken és a háttér előtti absztrakt, ácsolt építményen töredékessé válik a vetítés. Kihívást ad a közönségnek. A film története, expresszivitása, effektjei moziélményszerű, homogén atmoszférát teremtenek, amelyben rendszeridegen elemmé válik a tánctér vergődő pulzálása. A termőföldes padlót szétziláló lányok önálló univerzumokként bolyonganak – feldúlt, izgatott hangulatuk a háttérre reflektál: hol tükrözi, hol ellenpontozza a táncfilm mozdulatait. A vetített történet erőssége a dinamikája és képi megvalósulása: a meztelen felsőtestű, földön vergődő nő és egy statikus karból kiváló, kőszikla robosztusságú férfi lírai egyesülése. Az élet körforgása ez: a földanya teremtő ősenergiájának lassú ébredése, majd a nő ösztön szinten kódolt feladatának beteljesülése, a megtermékenyülés. Az extázis pillanatát a színpad három nőjének kollektív, elementáris orgazmusa mélyíti tovább.

A vég váratlan: a ziháló lányok hátramennek, és sötét. Befejezetlenül halad az előadás a szögletektől a kerek egység felé: a nő a teremtésre született – minden korban, minden formanyelven. Azonban egy kérdés lükteti át a fiatal kortárs táncművészeti közeg új bemutatóját: miért szedik szét három testre a koncepciózusan egy nőre felépített történetet?