Keserűshow

Holott az óvodák azért hozták ide a gyerekeket (annyira nagy számban, hogy az utolsóként érkező csoportnak már csak a lépcsőn jutott hely), mert azt remélték, hogy a gyerekek itt valami mást, valami elevenebb élményt kaphatnak, mint amihez minden nehézség nélkül bármikor hozzájuthatnak a tévéből. Ehhez képest ugyancsak mély csalódás volt a Répa, retek, mogyoró, ami nem színház, hanem egy kvázi-tévéshow, illetve nem is maga a műsor, hanem annak felvétele. Ennek megfelelően a tér egy közepes költségvetésű stúdiót idéz: középen siváran giccses stúdióberendezés, körben égősor, hátul vörös szaténfüggöny, előtte valami asztalféle; két szélen kilátszanak az éppen nem játszó kellékek, fogasok, miegymás. A látvány rendetlen és igénytelen.

Tévéfelvételt látunk tehát, koreografált kipakolással kezdődik a munka, időről időre hangszóróból érkezik valami utasítás (’most akkor ide benyomunk egy időjárásjelentést’), majd végül a zárszó: ’mára befejeztük’. Ez a ridegen személytelen kerete az egymás után következő számoknak és konferanszoknak. Olyan metahelyzet ez, amely nem alkalmas a közönséggel való kapcsolatteremtésre, érdektelen nemcsak az óvodások, hanem mindenki számára.

Ami a „felvett anyagot”, vagyis magát a show-t illeti, nos igazi szerkesztőelve annak sincs, csak egy igen tágan értelmezett témája: konyhai alapanyagok és ételek. Valamiféle időrend felfedezhető a számokban – a levestől a mosogatásig tart a hacacáré –, de ezen túl az „étlap” meglehetősen ad hoc jellegű, desszert után simán jöhet még egy kis finomfőzelék.  A számok sémája többnyire ugyanaz: Tövisházi Ambrus ilyen-olyan zenéjére dzsesszbalettes alapokon nyugvó kartáncokat lejtenek a különböző ennivalók (répa, fűszerek, köretek, disznóalkatrészek, gomba stb.). Mivel a mozgás önmagában nem tudja jellemezni az adott alapanyagot (hiszen vajon hogy is mozoghat egy karalábé?), ezért a rendező-koreográfus Pálosi István kétféle módon próbálja megeleveníteni mégis a konyhai alapanyagokat és késztermékeket. A felvonultatott szereplők egy része rugalmas huzalokból és textilekből készült, a táncosok testét (és talányosan csúf alapdresszét) szinte teljesen elfedő, a mozgás lehetőségeit pedig igencsak redukáló jelmezt kapott, ami az adott zöldfélét vagy egyebet mintázta. Az azonosításuk nem mindig sikerült, a sokáig krumplinak nézett szumós alkatú figurák végül az édességekről szóló dalt mozogták le. A figurák más része nem jelmezt, hanem valamiféle karaktert kapott: ilyenek voltak például a hosszúpillájú gombalányok (akik kilétét a konferansz fedte fel), valójában három színes parókás dizőzt láttunk playbackelni. A nézők szeme láttára csutkára vetkőző, Golden néven bekonferált zöldalma egyesítette mindkét eljárást: szellemesen gerezdekre bomló kosztümjében lejtett csábos táncot Péterfy Bori dalára.

Az egész előadást érintő kifogásaimon túl hosszasan tudnám fejtegetni a részletekben tetten érhető következetlenségeket, oda nem figyelést, olcsóságot, Tariska Szabolcs szövegének problémáit, a felnőtt tömegkulturális kódokra való rájátszás felszínességét, a gyerekek „bevonásában” mutatkozó harsány dilettantizmust – de mivégre? Ha egy előadás egyetlen pillanatában sem tud semmiféle emberi tartalmat megjeleníteni, mivégre tart számot közönsége figyelmére, jelenlétére, idejére?

Répa, retek, mogyoró

Magyar Mozdulatművészeti Társulat

Író: Tariska Szabolcs

Látvány: FOM

Jelmez: FOM, Halma Ágnes

Fény: Payer Ferenc, Vida Zoltán

Zene: Tövisházi Ambrus

Produkciós asszisztens: Tariska Andrea

Rendező-koreográfus: Pálosi István

Szereplők: Kövesdi László / Tariska Szabolcs, Copek Péter, Fenyves Márk, Haraszti Adrienn, Kocsis Andrea, Mariya Mizinszkaya, Szilágyi Erzsébet

Helyszín: Nemzeti Táncszínház