„Múltikus"" kaleidoszkóp
Bartók-trilógia II. - Labirintus - Magyar Állami Népi Együttes
A Magyar Állami Népi Együttes három részesre tervezett táncszínházi produkciójának első részét, a hagyományőrző Kincses Felvidéket követő Labirintus az első perctől fogva vezet és elvezérel egyszerre. Modern esztétikai-történelmi-stílustörténeti tabló keresi a színen hiteles megjelenési formáját zenében, táncban, szövegben, fényekben, ezek metszéspontjaiban vagy épp szétcsúszásaiban, erők egymásnak feszülésében vagy épp egymásba olvadásában egy új, hiteles közlésmód reményében.
A feketébe burkolózó tömeg ellenpontját egy szürkébe öltöztetett kisebbség képzi; a klasszikus és a népi a kortárs zenével/tánccal kokettál; a föld, a táncszőnyeg a fényekből rárajzolódó „koordinátarendszerrel", a belőle elővilágló fényszögekkel tart határt, vagy mutat utat a táncosoknak, míg a hol zöldre, hol kékre, hol vörösen izzóba váltó ég kiismerhetetlenül egynemű marad. Weöres Sándor versei (Dob és tánc, Téma és variáció) elemi részeikre bomlanak, hogy - bár az énekekből, a táncosok ráolvasás-szerű skandálásaiból ki-kicsendülő szavak életben tartják a szöveg-eredetet - az adott jelenetet színezve aktualizálódjanak. Elképesztő az a szerkesztési-rendezői bravúr, mely a táncosok óriás csoportját s az újra és újra színpadra terelődő zenészeket szerves egységként „létezteti" anélkül, hogy a darab szétesne, töredezetté válna. A kvázi kaleidoszkóp elé ültetett néző a szeme (füle) előtt ugráló csillámokból kezd bele az egész-rekonstruálásba.
Az egymás mellé (elé, fölé, mögé, alá) rendezett motívumokból kirajzolódó történelemtablón a kosztümök s a darabzáró Tyukodi-nóta révén erős kontúrt kap a 48-49-es szabadságharc, de a szvinges, jazz-es betétek, s Weöres Sándor kombinatorikus versének beépítése ebbe a kombinatorikus labirintusba már a 20. századra tekint. A történeti tablóra ráépül a modern filozófia-és nyelvszemlélet, a népi táncstruktúrákba ismerős ismeretlen elemek tagozódnak. A történelmi megfelelések felfejtegetése feleslegessé lesz, mert elsősorban felületként szolgálnak a rajtuk felcsillanó stílusjátékoknak. „Ma szép remek van, csupa hang, futkosás az árokszéli napon és idős rabkocsi sugárzik a kutyákra, még mindenki is töltésen nótázik" - énekli Herczku Ágnes, s a néptánccal elegy kortárs táncot groteszk-idétlen békaszökkenések törik meg. A komolyság, a történeti-művelődéstörténeti múlt egyértelműnek gondolt nyílegyenese előbb egy magát és a benne tévelygőt is ironikusan szemlélő, lassan, fokozataiban elveszejtő labirintussá hurkolódik, hogy aztán egy mai, „gettós" hangszerelésű toborzóval, az előadás végi Tyukodi-nótával felkorbácsolt hangulatban vezesse a nézőt a labirintus sűrűjébe - beváratni vele a trilógia befejező darabját.
Fotó: Dusa Gábor
Nagyot, veszélyesen eklektikusat merít az alkotógárda: Sáry László zeneszerző, Kovács Gerzson Péter koreográfus-rendező és Mihályi Gábor koreográfus-rendezőtárs. A zenészeket megmozgatják, hangszereket adnak a táncosok kezébe, újraszabják a ritmusképleteket, egymáshoz kapcsolnak látszólag köszönőviszonyban sem álló stílusokat. Összerántják, az itt-be, a most-ba sűrítik az időt.
Az egyik pillanatban mintha megszámlálhatatlan mennyiségű fekete reverendás-kalapos alak vándorolna el, ki, a semmibe; majd szürke császárkabátos, vörös mellszalagos urak és hölgyek járják szalontáncukat; a fekete kabátok kigombolva hosszú pásztor(?)subává válnak, ezernyi apró gyertyaégő gyullad fel rajtuk csillagos égbolt gyanánt, mágikus-misztikus erőt kölcsönözve viselőiknek; és fekete és szürke sereg csap össze, dobol, könyököl egymás ellenében papírmaséfiguraként, egy láthatatlan mozgató kezében. Ezek az önmagukban ütős - de sosem az útvesztőnek is kulcsot nyújtóan konkrét - képek halmozódnak egymásra, sodorják egyre előbbre az előadást, csalafinta, néha már-már hatásvadász-mód tetszetős szerkesztéssel, belső logikával. A legapróbb részletekig kitaláltnak tűnik minden egyes momentum: hogy mikor kell, hogy halljunk a zenében egy távoli autódudát vagy egy mobiltelefon idegesítő szignálját - a jelenbe rántva minket 50-100-150 év távlatából; hogy mikor kelt derültséget egy váratlanul kimerevedő táncos-test, a színészt elismerő csokrok helyett színpadra dobált kalapeső vagy az énekesnő önmagát karikírozó áriája stb., stb.. Az előadás felsorolhatatlan bőséggel ontja magából a néző felé kacsintó, néha az öncélúság határát súroló, de azon át nem lépő, mindvégig okosan mértéktartó gegarzenált.
A látszólag semmiből fogant pikírt, extatikus kabarézás s a csillagfénykabátokba csomagolt, a háttérszínekkel dramatizált tragikum együtt tudathasadásos lázálommá változtatja a trilógia második darabját, mely, azon túl, hogy halálpontosan letapogatja azt a megzavarodott kort, a má-t, amiben született, a megtett út felmutatásával, megmutatásával már meg is teszi az első, káoszból kivezető lépést.
„Te vagy a, te vagy a, te vagy a" - skandálja a hordók körül toborzódó nép a finálé régi-új, Tyukodi pajtás szellemét megidézni vágyó multi-kulti varázsrituáléjában, lemosdva magáról a korábban felkent színeket.
Labirintus
Magyar Állami Népi Együttes
Látvány: Kovács Gerzson Péter
Jelmez: Szűcs Edit
Hang: Lovas András
Zene: Sáry László
Zenei effektek: Csodafarkas
Ének: Herczku Ágnes, Hetényi Milán
Koreográfus, rendező: Kovács Gerzson Péter, Mihályi Gábor
Helyszín: Művészetek Palotája
Lengyel Péter: Labiritmus énekhangra, tánckarra és pulzusokra
