A gép forog, de az alkotó sem pihen: Pintér Béla szokásához híven kiveszi a részét a színpadi megjelenítésből is, ezúttal a sátáni Mr. Freeman bőrébe bújva. Hipermodern Luciferként jelenik meg a piacgazdaság földi paradicsomában vegetáló magyar kisvállalat négyszemélyes stábjának, hogy egy soha vissza nem térő, visszautasíthatatlan ajánlat formájában megkísértse őket. A kísérlet minden várakozáson felül sikerül, a bűnösök megmutatják igazi képüket, miközben az ördög rezzenéstelen arccal a markába röhög.
A kasírozott kellékekhez (köztük olyan remek viccekkel, mint a gombnyomásra felszálló papír-szivarfüst vagy a felszippantható fehér por-feliratok) pontosan illeszkednek a kasírozott figurák. Pintér Béla egymondatos mintavételei korunk idiotizmusaiból és neurózisaiból ezúttal is tökéletesek. Az ezekhez patikamérlegen adagolt egységnyi akciók, illetve tablók dramaturgiája hibátlanul működik. A hatás talán csak ott gyengül kissé, amikor hosszabb életszólamok adódnának, mint például Kuncz Nikolett magánszámainak esetében. Ettől eltekintve Roszik Hella kifogástalan és megingathatatlan balek az önmagát kiszolgáltató emberáldozat szerepében. Friedenthal Zoltán (Hoffmann) klasszikus naivaként tündököl: ő a megtestesült bűnbeesés, egy igazi elcsábított Éva, aki mindvégig érzi a vesztét, de nincs ereje az ellenállásra. Szamosi Zsófia (Törő) pókerarcú üzletasszonya keményen megdolgozik életének minden pillanatáért, egyetlen elgyengülése végzetesnek bizonyul. Thuróczy Szabolcs szakállas-ármányos Bodolayként mindjárt az elejétől vészt jósló alak; különleges bravúr a kezében szorongatott nejlonzacskó figurateremtő használata egészen a szadomazo végkifejletig. Quitt László (Mr. Goodman) némaságba burkolózó, a szerencsétlen halandókhoz le nem ereszkedő nagyfőnök, akinek az előbbiek vergődése látható (bár rendkívülinek nem mondható) örömet okoz.
Friedenthal Zoltán, Roszik Hella, Quitt László - Fotó: Dusa Gábor
Az előadás akusztikus hátterét ezúttal az előző rendszer mozgalmi csasztuskáinak világa adja (zongorán kísér Kéménczy Antal, aki a zenei válogatásért is felelős). Sorban kerülnek elő a legnagyobb „slágerek", s a mélyen belénk ivódott dallamokhoz a cselekményből következő friss szöveg társul. A találmány nem új, alkalmazása azonban teljes mértékben indokolt, amennyiben itt felerősíti, aláhúzza a két, magát ellentétesnek gondoló történelmi korszak közti párhuzamot, ami az egyén(iség)nek a vélt vagy valós közösségi érdek iránti hamis lojalitás nevében történő feláldozását illeti. A történelmi horizont egy szövegelem erejéig még tovább tágul, mivel a kollégák „bajtársnak" szólítják egymást. Ezáltal újabb értelemmel töltődik fel a dolgozók gondosan megválogatott formaruhája is: az elegáns öltönyök és kiskosztümök az egyenruhák nyomasztó, személyiségromboló erejét is felidézik. Kontrasztként, a groteszk vonalat erősítendő megkapjuk még az amerikai álom kifutóra álmodott mintapéldányait, a vadnyugat indiántollas-cowboykalapos „igazi hőseit", illetve az arab olajmágnások burnuszos-gépfegyveres paródiáit (jelmez: Benedek Mari).
Amíg az elmaradhatatlan gegek és felfokozott érzelmi kitörések szép rendben sorjáznak, a történet kereke percnyi sietség nélkül, kimért tempóban gördül előre az elkerülhetetlen pokoli vég felé. A Szabadság és a Jólét eljövetelét ígérő megvalósult kapitalizmus kíméletlenül elemészti az útjába eső esendő lelkeket.
A soha vissza nem térő
Pintér Béla és Társulata
Tér: Tamás Gábor
Jelmez: Benedek Mari
Zene: Kéménczy Antal
Író, rendező: Pintér Béla
Szereplők: Roszik Hella, Szamosi Zsófia, Thuróczy Szabolcs, Friedenthal Zoltán, Pintér Béla, Quitt László
Helyszín: Szkéné Színház
Földes Anna: A sugárfertőzésre senki nem számít
Majoros Sándor: a soha vissza nem térő
Zsedényi Balázs: Inflagranti az átkos 2009-ben