Kazincbarcikán

Amatőr színház, kísérletező színház

Kazincbarcikán „az előadásokról szóló délelőtti vitákon két művészetszemlélet, két ízlésvilág, két színházszemlélet csapott össze. A hagyományos, realista színjátszás, a »szabályosan« szerkesztett irodalmi műfajok, a felnőttes szellemű gyerekműsorok, a társadalmi problémáktól mentes pódiumjátékok hívei és a stilizációt, az absztrakciót, a direkt hatni akarást, a művészi szabadság primátusát hirdetők. Végül a modernistáknak sikerült a frontáttörés, a zsűri az új szemléletű műveket díjazta." (NÁNAY 1992 450.)

Az amatőr színház a korábbi hosszú évtizedekben elsősorban a városokban és a falvakban zajló műkedvelő színjátszást jelentette, ahol az amatőr színjátszók ugyanazokat a darabokat játszották a saját közönségüknek, mint a vidéki és fővárosi hivatásos színházak (ahová a nézőik nemigen jutottak el). Így ennek a formának egyfajta színházpótló szerepe is volt.

A 60-as években az amatőr színházak közül elsősorban az egyetemi színházak emelkedtek ki, a budapesti Universitas mellett a Szegedi Egyetemi Színpad, amely ugyancsak 1961-ben kezdte meg működését, és hasonló feladatot vállalt magára, mint a fővárosi Egyetemi Színpad: a hivatásos színházak repertoárjából esztétikai vagy politikai okokból hiányzó darabokat tűzték műsorra. (Az 1961/62-es évad egyik összeállításának rendezője már az a Paál István volt, aki később a Szegedi Egyetemi Színpad vezetője és a hetvenes évek elején kibontakozó amatőr színházi irányzat egyik meghatározó egyénisége lett.)

A fesztivál helyszíne az 1969-ben átadott kazincbarcikai művelődési központ

A 60-as évek vége az amatőr színjátszás megújulását eredményezte. Ennek elsősorban társadalmi okai voltak, „a külföldi és a belföldi politikai-gazdasági változások (Közel-Kelet, Vietnam, nyugati diákmegmozdulások, csehszlovákiai események, az új gazdasági mechanizmus stb.) s ennek nyomán a fiatal értelmiség radikalizálódása".

„Ezidőtájt körülbelül négyezer [amatőr] csoport működött (üzemekben, hivatalokban, téeszekben, katonaságnál, iskolákban, egyetemeken stb.), de ezek túlnyomó része főleg ünnepi és alkalmi műsorokat készített. Néhány százra lehetett tenni a többé-kevésbé rendszeresen, tisztes színvonalon dolgozó együtteseket, s mintegy két tucatra a színházszerűen működőket, az »elitet«. Ezek az amatőr színházak nemcsak jó színvonalú produkciókat hoztak létre, hanem ők testesítették meg a kísérletező színház típusát a magyar színházi életben." (NÁNAY 1992 448.)

„A hivatásos színház képviselői hamar felismerték az amatőr színházak jelentőségét, s egyértelműen káros konkurenciának tekintették őket. Ádáz ellenségeskedés kezdődött a színház két ága között, s ez összekapcsolódott azzal az ideológiai, majd politikai üldözéssel, amit az amatőr színházi csoportok és törzsközönségük szellemi nyitottsága meg az attól való félelem váltott ki a párt- és állami vezetés különböző szintjein." (NÁNAY 1992 449.)

Stációk - Szegedi Egyetemi Színpad, r.: Paál István

Ez nyilvánult meg a kazincbarcikai fesztivált megelőző évben, 1971-ben Balassagyarmaton, a kis formák fesztiválján, ahol a többségében állami és pártfunkcionáriusokból (s nem színházi szakemberekből) álló zsűri néhány produkciót „művészileg elhibázottnak, politikailag ellenségesnek" minősített. Ilyen volt a zalaegerszegi Reflex Színpad Che Guevara-montázsa, ami „az importált forradalom tézisét fenntartások nélkül hirdette", a budapesti Vári Irodalmi Színpad Weöres Sándor-műsora, ami „az emberi kapcsolatokról, az egyén elszigetelődéséről beszélt, s például a Majomkirályt úgy adták elő benne, hogy az több mint félreérthető asszociációkra adhatott alapot", valamint a Szegedi Egyetemi Színpad Stációk című háromtételes (Radnóti, Pilinszky, Handke) előadása , „mert formalista, közönséggyalázó" volt. (NÁNAY 1992 449.) Emiatt a Szegedi Egyetemi Színpad nem is vehetett részt az első kazincbarcikai fesztiválon.

Szertartásszínház

A következő év januárjában megrendezett Horváth István I. Országos Színjátszó Fesztiválon azonban sikerült a frontáttörés az új szemlélet képviselőinek, a 16 tagú zsűri (amelyben csak Kazán István volt színházi szakember, a többi funkcionárius volt) az ilyen jellegű előadásokat díjazta. Az első kazincbarcikai fesztiválon „hét produkció vált híressé, később is etalon értékűvé".

A zalaegerszegi Reflex Színpad Testvérsiratók című előadásában a rendező „Merő Béla az oratorikus formát a lehető legkomplexebben alkalmazta. A szövegek zeneisége, a verset kísérő mozgások, a kettő összhangja és ellenpontozottsága túlmutatott a lírai oratóriumon, egyfajta stilizációs technika érvényesülését, színházi értéket jelentett."
„Másfajta stilizációs metódus jellemezte Lengyel Pál előadását, a Négerek imáját (Gárdonyi Művelődési Ház, Miskolc). A lírai szöveg drámává vált, és kifejező mozgásban is megjelent. Az előadás a szertartásszínház egyik első hazai megnyilvánulása volt." (NÁNAY 1992 450.)

A négerek imája - miskolci Gárdonyi Művelődési Ház Irodalmi Színpada, r.: Lengyel Pál

A mindössze 12 perces előadás a fesztivál egyik legfelkavaróbb élményét jelentette. „Az üres színpadot fehér háttérfüggöny zárja le, a színen csak egy csigavonalú, a nézőtér felé magasodó lépcsőrendszer van. Totálfényben berobban egy farmernadrágos fiú, és innen is, onnan is űzik, hajtják az ugyancsak mai, farmernadrágos, utcai ruhás fiatalok csoportjai. Az emberek felkergetik a lépcsőn a fiút, aki jó két méterről leveti magát. A színpad hirtelen sötét lesz, mindenki megmerevedik, majd a fehér függöny hátulról kivilágosodik, s a szereplőkből a továbbiakban csak sziluettek látszanak.

Az űzött fiú felkel, és elkezdi az imát. Az imát, amely minden kisemmizettről, elnyomottról, jogfosztottról, minden magányosról, egyedüllétében gyengéről szól, Az üldözők rendszertelen mozgású kórusa az ima alatt egyre egységesebb lesz, egyre inkább egy hangon szólnak, egy ritmusra mozdulnak. Egy hihetetlen többszörös, összetett crescendo tanúi vagyunk. Az imádság hangerő- és ritmusfokozása, az imádkozó térbeli mozgása, emelkedése a lépcsőn, a kórus egyre harmonikusabb mozdulatai, egyedekből tömeggé válása egyetlen pontban olvad össze: az ima végére az üldözöttből és üldözőkből egyakaratú, egy emberként lélegző, dübörgő erő válik.
Az előadás természetesen nem a négerekről – nem csupán róluk – szól, de mindannyiunkról, a magunk kis mindennapi »négerségéről«, amelyen csak egyként lehetünk úrrá, közösségben, közös erővel." (NÁNAY 1971 39.) Végül miskolci Manézs Színpad Négerek imája kapta a fesztivál fődíját.

Passió magyar versekben - Universitas, r.: Ruszt József

Az Universitas Ruszt József rendezését, a Passió magyar versekben című előadást mutatta be, amelyet Katona Imre állított össze különféle passiójátékokból, elsősorban csíksomlyói ferences darabokból. „Ekkor már erősödött a magyar amatőrök között a lengyel színház, különösen Grotowski hatása. (Ezen a fesztiválon is volt olyan csoport, amely a zsákvászon ruhákat, a meztelen lábak dübögését, a gyertyákat – azaz a külsőségeket koppintotta le a wroclawi Laboratórium előadásaiból.) Ruszt a Grotowski-színház lényegét ismerte fel, az archetipikus felmutatásának gesztusát. Így talált rá a magyar passiókra, és kereste meg hozzá megszólaltatásuk adekvát eszközeit. Nála is a leglényegesebb kifejező eszköz az emberi test volt, ehhez metaforikus értelmű tárgyak, képek és zene társult (fehér, vörös és fekete lepel, dézsa – víz, gyertya – tűz, kenyér, korbács, létra – kereszt stb.). Krisztus szenvedéstörténete általános érvényű passióvá tágult, s ez nyilván számos asszociációs lehetőséget kínált a közelmúlt eseményeire is." (NÁNAY 1992 451.)

Szerkesztett irodalmi műsor volt a szentesi Horváth Mihály Gimnázium diákszínpadának bemutatója, Bácskai Mihály rendezése, az Álljon félre, aki házas, amely a fiataloknak a népi hagyományokhoz való viszonyát fogalmazta meg.

Politikus színház

„Dokumentum oratóriumnak nevezték a tatabányai Bányász Színpad Kukabúvárok című műsorát, amely a város gyerekeinek mintegy két százalékát kitevő csellengő, elhanyagolt, kéregetésből élő, többszörösen hátrányos helyzetű rétegéről szóló szociográfia alapján készült. Drámai erejű látlelet volt Éless Béla rendezése, nemcsak és nem elsősorban a kiválasztott sorsú gyerekek életét mutatták be, hanem a felnőtt társadalom – hivatalok és civilek, szülők és hatóságok – bűnös közömbösségét, a bürokrácia embertelenségét.

Dokumentumok szólaltak meg pódiumi körülmények között" (NÁNAY 1992 451.), de „mindez rendkívül dinamikus előadásmóddal ötvöződött (más dokumentum-műsorok statikusságával szemben). A közönség között játszottak. A szó szoros értelmében, hiszen az egyes életsorsokat, emberi magatartásokat sodró tempóban bemutató epizódokat gyermekmondókákkal, dalokkal, játékokkal kötötték össze. A vadul viháncoló fiúk és lányok pillanatok alatt váltottak, és idézték fel a dokumentumok anyagát. A néző az állandó szellemi és fizikai készenlét varázsköréből nem szabadulhatott. Míg kezdetben a játék inkább az érzelmekre hatott, az előadás során egyre többször is kellett tűnődni a jelenségek összefüggésein. S ez az együttgondolkodtatás a legnagyobb sikere az együttesnek." (NÁNAY 1971 38.)

Kukabúvárok - tatabányai Bányász Színpad, r.: Éless Béla

A fesztivál rendezői díját Bagossy László kapta a Mágocsi Irodalmi Színpad Peter Weiss-bemutatójáért, a Mockinpott úr kínjaiért. Az előadás a „magányos ember kiszolgáltatottságát, a tűrő, beletörődő, az éppen csak dohogó »mockinpottság« állapotát, a mockinpottok mást nem is érdemlő társadalmi viszonyait mutatta be. A darabot pompás ötlettel, és talán a legadekvátabb megoldással, bohóctréfának játszottak. A szereplők lisztes pofával, Mockinpott, Wurst bő bohócruhában, a Hatalom képviselői rövid nadrágban, zsakettben, cilinderben, az angyalok zsákvászon ruhácskában jelentek meg.

A színpad üres. Egy összecsukható vaságyat és három széket hoznak-visznek, ezekkel jelzik a színhelyeket. Az ágyat a szituáció teszi börtöndikóvá, hitvesi ággyá vagy operálóasztallá. A darabot a rendező gondosan tömörítette, minden sallangtól megszabadította, egyben – a tömörítéseknek is köszönhetően – hallatlanul gyors tempót diktált. A színészek karakterisztikus, stilizált mozgással, vissza-visszatérő jelzésekkel típusokat ábrázolnak. Az előadás nagy ötlete, a bohócjelleg sajátos kettősséggel jár. Egyrészt elidegenít, másrészt részvétet kelt. A nézőnek állandóan értékelnie kell: mikor legyen a szegény hős pártján, és mikor szemlélje őt kívülről. Ez adja az előadás legfőbb szellemi izgalmát." (NÁNAY 1971 39.)

Angelus Iván, Nánay István, Fodor Tamás a kazincbarcikai fesztivál vitáján

„Úgy éreztem, hogy ezt a művet csak így lehet eljátszani. A magyar cirkusz hagyományaira épülő maszkokban, ötletes játékkal, tiszta beszéddel, kitűnő alakítások sorával" – írta az előadásról KAZÁN István. (De ekkor már nem a József Attila Színház főrendezőjeként, hanem a gyerekeknek és fiataloknak játszó Bartók Színház igazgatójaként dolgozott.) Kazán mindehhez azt is hozzáteszi, hogy „a műkedvelő színjátszás szabadabb, kötetlenebb útkeresésre ösztönözheti a hivatásos művészetet, amelyben ma – néhány kivételtől eltekintve – túlsúlyban van a konzervativizmus, az önismétlés, a szürkeség".

A fesztivál darabjai közül „a legpolitikusabb előadásnak az Orfeo Stúdió kollektív alkotása", az Etoile bizonyult. „Játékosság és filozófia, vitadráma és mozgásszínház, szerelmi és mozgalmi konfliktusok arányos ötvözete volt az előadás, amelynek középpontjában a forradalmi magatartás analízise állt. Nyilvánvaló, hogy a produkció létrejöttében az 1968-as élmények döntőek lehettek, s ez a mindenféle szempontból kollektív mű a csoport tagjai számára ennek az élménynek a nagyon személyes feldolgozását jelentette. S nemcsak a csoport tagjai számára. A fiatal értelmiségi törzsközönségük számára is. Nem véletlen, hogy előadásaikon rendszeresen megjelentek a »téglák« is".

Ehhez még Nánay István azt teszi hozzá, hogy „Kazincbarcikán is működött az »elhárítás«, emiatt kialakult a viták virágnyelve – mindenki értette a szavak között elhallgatott gondolatokat, de konkrét terhelő szöveg nem hangzott el. Mindazonáltal az ott elmondott mondatok – a színpadon és a vitákon – nemcsak művészi, hanem politikai állásfoglalások is voltak." (NÁNAY 1971 452.)

Források:

KAZÁN István: Jegyzetek Barcikáról. Népművelés 1972/2.

NÁNAY ISTVÁN: Fesztivál – Ifjú Horváth István emlékére. Színház 1971/4. 38–40. o.

NÁNAY István: Amatőr színházak tündöklése és bukása. Színháztudományi Szemle 19. Budapest, 1986. 179–251. o.

NÁNAY István: A nem hivatásos színházak két évtizede. In Fordulatok. Hungarian Theatres 1992. Szerkesztői kiadás, 1992. 447-466. o.

Részlet a Szabadságszigetek. Fodor Tamás és a Stúdió "K" története 1978-ig című könyvből,

mely kapható a Színházi könyvek webáruházban.

A leadképen Oszkay Csaba az Orfeo Stúdió Etoile című előadásában, rendező: Fodor Tamás